Péternek...

Régi barátomnak Schlemihl Péternek

Oly sok idő multán kezembe téved

írásod újra, és – csodás dolog-

eszembe jut barátságunk, s az évek,

hogy az élet jármába befogott.

Hajam deres, beillek én már vénnek,

s az álszemérem rólam lekopott:

mint egykor rég,nyujtom baráti szívem,

ország,világ előtt és holtig híven.

Kománk velem talán kegyelmesebb volt,

szegény,szegény barátom,mint veled;

reményeimben hímes volt a mennybolt,

s bár el nem értem soha eleget,

de hogy árnyékom egyszer az övé volt:

a szürke azzal nem kérkedhetett.

Velem együtt született és élt az árnyék,

s el nem veszett, mert most is vélem jár még.

Volt úgy, hogy ártatlanul én kapom

a gúnyt,mit gyakran néked szántak,

vajon hasonlítunk-e oly nagyon?

Mert nékem mondták: Schlemihl, hol az árnyad?

S ha megmutattam nem látták vakon,

s a gúnykacaj köröttem sose fárad.

Mit ér minden? A fő, hogy tűrve éljünk,

és jó érezni:nincsen benne vétkünk.

S mi hát az árnyék?-Hogyha most én kérdem,

amint éntőlem olyan sokszor kérdték,

a rút világ szemébe miért érdem,

s mi benne az a túlon-túl nagy érték?

Kisül: ha bölcsen megéltünk az élten

tizenkilencezer nap súlyos léptét;

mi, kik lénnyé avattunk annyi árnyat,

most látjuk, amint lények árnnyá válnak.

Kezet rá jó Schlemihl, és mit se mondunk,

csak rajta hát-legyen úgy,mint volt hajdan;

e világgal már nincsen semmi gondunk,

de egymásért, és együtt jóban-bajban,

közelebb értünk célunkhoz, mint voltunk,

akár szidnak vagy harsány gúnykacajban:

mert sok vihar után, ha révbe érünk,

békés álomban alszunk, s ez a bérünk.

(Adalbert von Chamisso:Schlemil Péter)