Nem
akarok én szomorú lenni,
rétegenként oltják lelkembe
mérgüket
a napok.
Fájdalmam
súlya meggörnyeszti
valaha
büszke vállam,
semmivé
erodálódott minden méltóságom.
Sorsom
útvesztőiben bolyongva,
egyszerre
áldok és átkozok
minden
érzést, amely valaha megszületett bennem.
Az
idő minden sebet begyógyít,
mégis
újra és újra megmártózom
a
könnyek keserű folyamában,
hogy
gyáván könnyítsek a terhemen.
Ugye
lesz jobb,ugye fogok még
önfeledten
nevetni,mint egykor?
Faggatom
a jövőt,vallatom a múltat,
miközben
jelenem kifolyik kezeim közül.
Tarts
meg legalább egy kedves emléknek,
amire
gondolva elszorul picit a szíved...
