Szerettél-szerettelek.
Talmi
fények nyomán,
egyedül
sétáltál
az
éjsötétben
lelked
titkaival.
Rád
talált,
kiszolgáltatottan,
elesetten,
remegő
kezed méreggel
rakta
tele.
Akkor
nem te voltál már.
Az
örök hazug, a kísértő,
a
lelkek megrontója,
lecsapott.
Sötét
fátylat vont szemeid elé,
hazugságot
súgott a füleidbe,
te
pedig hittél neki.
Erőtlenül
rogytál
karjaiba,
s ő
pofátlan kacagott
gyengeségeden.
De
nem győzött le Téged,
mert
lelked
aranyfonalának
sosem
volt ura.
Mögötted
ott állt Ő,
a
Bárány.
Sebzett
szíved magához ölelte.
Minden
bűnétől
megtisztulva
magához
vette,
és
kincsként őrzi,
amíg...
Te
és én,
újra
nevetve,
megkönnyebbülve
kézen
fogva
végre
haza
megyünk.
