Türelmetlenséged
most is árnyékolja éltem,
hiába
volt benned minden reménységem,
hogy
egy napon végül megérted majd végre,
mennyire
vágyakoztam szíved melegére.
Mennyire
vágytam rá, hogy tudj még szépnek látni,
legyen
türelmed sajgó- lelkemet kivárni,
kínzó
sebeimre törődéssel felelj,
bántó
szavak helyett vidámságig ölelj.
Mennyire
vágytam rá, hogy észrevegyed végre,
éppúgy
vágyakozom érdeklődésedre,
ahogy
a sok hitvány, akit megtiszteltél,
akiket
a semmiért is magadhoz emeltél.
Hányszor
tépett vérző, rút sebeket rajtam,
ha
dicsérő szavaid más gyermeknek adtad,
lehoztam érted fénylő csillagokat,
szereteted
mégis másnak osztogattad.
Emlékszem
még apró, sovány gyerek voltam,
mikor
bánatomat füledbe suttogtam,
kapaszkodtam
beléd a sötét éjszakában,
ahogy
a haldokló a remény sugarába.
De
ahogy sohasem, nem vettél komolyan,
párnádra áradó patakot zokogtam,
elutasításod újabb tőr volt kis szívembe,
a
fájdalom mélyemben így lett eltemetve.
S
mikor az az ember, úgy arcomba vágott,
besötétítette a fénylő világot,
szemlesütve
tűrted, hogy gyermekedet bántsák,
minden
apróságért bátran megalázzák.
Elmesélték nekem, hogy a Biblia körben,
felzokogtál fájón, csúnyán összetörten,
tudtad
szíved mélyén nem ezt érdemeltem,
ki
minden körülményben feletted őrködtem.
Mária,mint
anya, igaz érző szíve,
mindvégig
kitartó szívmarkoló hite,
megtörte
hát benned a tagadás átkát,
megláttad
bennem a régi kisleánykát.
Szeretetem
örök, halálomig áldlak,
elfogadlak
meg nem valósuló, ígért boldogságnak,
mindaddig
míg nem rest dobogni a szívem,
neked
őrzöm hűen gyermek szeretetem.
