Két lélegzet között

tovább élsz bennem.

Anya, Apa merre vagytok?

Folyvást a távolt kutatja szemem,

kő-nehéz szívem ripakodik rátok:

ti már soha többé nem lesztek velem?

Árva, magány -létem keserű napjai

dühösen néznek a mennybolt felé,

Fájdalmam üvölt elrejtve lelkemben;

be szívesen térdelnék az Isten elé.

Megkérdeném tőle, vajon mi a bűnöm,

hogy ily kegyetlen büntetést mért ki reám,

mondja el ezután, hogyan éljek tovább,

ha eltemetve nyugszik már Anyám, Apám.

hűen...

Türelmetlenséged most is árnyékolja éltem,

hiába volt benned minden reménységem,

hogy egy napon végül megérted majd végre,

mennyire vágyakoztam szíved melegére.

Mennyire vágytam rá, hogy tudj még szépnek látni,

legyen türelmed sajgó- lelkemet kivárni,

kínzó sebeimre törődéssel felelj,

bántó szavak helyett vidámságig ölelj.

Mennyire vágytam rá, hogy észrevegyed végre,

éppúgy vágyakozom érdeklődésedre,

ahogy a sok hitvány, akit megtiszteltél,

akiket a semmiért is magadhoz emeltél.

Hányszor tépett vérző, rút sebeket rajtam,

ha dicsérő szavaid más gyermeknek adtad,

lehoztam érted fénylő csillagokat,

szereteted mégis másnak osztogattad.

Emlékszem még apró, sovány gyerek voltam,

mikor bánatomat füledbe suttogtam,

kapaszkodtam beléd a sötét éjszakában,

ahogy a haldokló a remény sugarába.

De ahogy sohasem, nem vettél komolyan,

 párnádra áradó patakot zokogtam,

elutasításod  újabb tőr volt kis szívembe,

a fájdalom mélyemben így lett eltemetve.

S mikor az az ember, úgy arcomba vágott,

 besötétítette a fénylő világot,

szemlesütve tűrted, hogy gyermekedet bántsák,

minden apróságért bátran megalázzák.

Elmesélték nekem, hogy a Biblia körben,

felzokogtál fájón, csúnyán összetörten,

tudtad szíved mélyén nem ezt érdemeltem,

ki minden körülményben feletted őrködtem.

Mária,mint anya, igaz érző szíve,

mindvégig kitartó szívmarkoló hite,

megtörte hát benned a tagadás átkát,

megláttad bennem a régi kisleánykát.

Szeretetem örök, halálomig áldlak,

elfogadlak meg nem valósuló, ígért boldogságnak,

mindaddig míg nem rest dobogni a szívem,

neked őrzöm hűen gyermek szeretetem.

Áldatlan állapot...

Tíz éve próbálom rendbe tenni önmagamban

valaki

nálam levedlett, elszarusodott  gondolatait.

Érvényüket vesztett, értéktelen lim-lomok,

méltatlanok

a továbbgondolásra.

Ha erre járna az a valaki,

 kérem jöjjön el értük,

vigye haza őket, vagy egy szemétlerakóra,

vagy mit bánom én…

Tüntesse el belőlem,

mert engem zavar ez az

áldatlan állapot.

Shakespeare

„Ha segíteni már nincs mód a bajon, adj túl minden keserves sóhajon.

Ki azon jajgat, ami megesett, a régi bajhoz újat keresett.”

Karinthy Frigyes- Mindszenti litánia (részlet)

„Őrfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem

Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt

Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély

Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb

És most már tudtam a szót, emlék az ő neve

Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben

Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én

Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se

Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók

Ablaka mellől lesve ki fekete ködben

Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út

Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át

Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,

Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly

Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen

Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél

Isten veled, eltünő mult, valaha valóság

Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben

S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör

Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad

Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten

Isten velem, isten velünk, isten veled,...”

(Karinthy Frigyes: Mindszenti litánia részlet)

Tegnap kicsit jobban megismerhettelek,

szívembe hasított eltitkolt fájdalmad,

néma üvöltéssel néztem fel az égre,

ezer átkot szórva a gonosz árnyakra.

Sors, karma, véletlen: milyen hitvány szavak,

az igazságtól ezer fényévnyire jár,

ki szemét lesütve araszolja végig,

hazugság övezte, rút-iszapos útját.

Anyukám...hagyom, hogy e szó csöndesítsen

engem, mosolygó arcodra emlékezem,

ezer sebtől vérző, agyongyötört lelkem,

emlék- forrásunk vízében pihentetem.