„Őrfény
a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem
Elboruló
szem, mert íme, megint szívembenyilallt
Az
a kis fájás, mégis oly végtelen mély
Halálos
kínpadnál élesebb és mélyebb
És
most már tudtam a szót, emlék az ő neve
Emlék
az, ami itt suhan el velem messze, az éjben
Emlék
ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én
Elszáll
és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se
Robogó
légigép visszarohanó Lethe-hajók
Ablaka
mellől lesve ki fekete ködben
Hogy
egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út
Elvillanva
hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át
Csak
ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,
Ifjúság,
remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly
Halk,
tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen
Naiv
gyufaláng amit úgyis elfúj a szél
Isten
veled, eltünő mult, valaha valóság
Véled
is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben
S
még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör
Isten
veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad
Isten
veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten
Isten
velem, isten velünk, isten veled,...”
(Karinthy Frigyes: Mindszenti litánia részlet)
