Régi
barátomnak Schlemihl Péternek
Oly
sok idő multán kezembe téved
írásod
újra, és – csodás dolog-
eszembe
jut barátságunk, s az évek,
hogy
az élet jármába befogott.
Hajam
deres, beillek én már vénnek,
s
az álszemérem rólam lekopott:
mint
egykor rég,nyujtom baráti szívem,
ország,világ
előtt és holtig híven.
Kománk
velem talán kegyelmesebb volt,
szegény,szegény
barátom,mint veled;
reményeimben
hímes volt a mennybolt,
s
bár el nem értem soha eleget,
de
hogy árnyékom egyszer az övé volt:
a
szürke azzal nem kérkedhetett.
Velem
együtt született és élt az árnyék,
s
el nem veszett, mert most is vélem jár még.
Volt
úgy, hogy ártatlanul én kapom
a
gúnyt,mit gyakran néked szántak,
vajon
hasonlítunk-e oly nagyon?
Mert
nékem mondták: Schlemihl, hol az árnyad?
S
ha megmutattam nem látták vakon,
s
a gúnykacaj köröttem sose fárad.
Mit
ér minden? A fő, hogy tűrve éljünk,
és
jó érezni:nincsen benne vétkünk.
S
mi hát az árnyék?-Hogyha most én kérdem,
amint
éntőlem olyan sokszor kérdték,
a
rút világ szemébe miért érdem,
s
mi benne az a túlon-túl nagy érték?
Kisül:
ha bölcsen megéltünk az élten
tizenkilencezer
nap súlyos léptét;
mi,
kik lénnyé avattunk annyi árnyat,
most
látjuk, amint lények árnnyá válnak.
Kezet
rá jó Schlemihl, és mit se mondunk,
csak
rajta hát-legyen úgy,mint volt hajdan;
e
világgal már nincsen semmi gondunk,
de
egymásért, és együtt jóban-bajban,
közelebb
értünk célunkhoz, mint voltunk,
akár
szidnak vagy harsány gúnykacajban:
mert
sok vihar után, ha révbe érünk,
békés
álomban alszunk, s ez a bérünk.
(Adalbert von Chamisso:Schlemil Péter)
