félek...

Már sírni is félek,

nehogy a könnyeim kimossanak téged

szívemből.

a semmit...

Egyedül ülök szememben üresség,

gyászszínt ölt a hajnal

keserűen sír.

Kezem a semmit markolja

szinte már fáj, annyira szorítom.

Áporodott a levegő.

Megáll a pillanat

rögzül a kép.

Fájdalom mardossa

szívem helyét.

torony...

Ide nem jöhetsz fel,ugye tudod?

 Túl sok a lépcső,magas a torony. 

Bezár a magány e vastag falakba, 

így élek régen:némán,elhagyatva.

 S mikor az éj felölti csillag övét, 

arcomra sápad az örök sötét.