Karinthy Frigyes- Mindszenti litánia (részlet)

„Őrfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem

Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt

Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély

Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb

És most már tudtam a szót, emlék az ő neve

Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben

Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én

Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se

Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók

Ablaka mellől lesve ki fekete ködben

Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út

Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át

Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,

Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly

Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen

Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél

Isten veled, eltünő mult, valaha valóság

Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben

S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör

Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad

Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten

Isten velem, isten velünk, isten veled,...”

(Karinthy Frigyes: Mindszenti litánia részlet)

Tegnap kicsit jobban megismerhettelek,

szívembe hasított eltitkolt fájdalmad,

néma üvöltéssel néztem fel az égre,

ezer átkot szórva a gonosz árnyakra.

Sors, karma, véletlen: milyen hitvány szavak,

az igazságtól ezer fényévnyire jár,

ki szemét lesütve araszolja végig,

hazugság övezte, rút-iszapos útját.

Anyukám...hagyom, hogy e szó csöndesítsen

engem, mosolygó arcodra emlékezem,

ezer sebtől vérző, agyongyötört lelkem,

emlék- forrásunk vízében pihentetem.

Ne félj Anya...nem felejtek,

hiába múlnak rohanva az évek,

akire gondolok sose nyugodjon meg,

nyomában leszek,ameddig csak élek.

Juhász Gyula: Öngyilkosok

Az élet nagy harcában vesztesek.

Belátják, hogy az ő ügyük bukott

S a sápadt arcú, fáradt Brutusok

Kardjukba dőlnek és lefekszenek.

Méltók reá, hogy megsirassuk őket,

Mi boldogok, kik élni még tudunk,

Bár százszor vesztünk és százszor bukunk,

Míg sorsunk lassan varrja szemfedőnket.

De azokat siratni nem szabad,

Akik emelt homlokkal halni mennek,

Merész hajósai a végtelennek,

Kik látva a tolongást itt alant:

Közönnyel félreállnak s mosolyogva

Elindulnak szebb fényű csillagokba.