hűen...

Türelmetlenséged most is árnyékolja éltem,

hiába volt benned minden reménységem,

hogy egy napon végül megérted majd végre,

mennyire vágyakoztam szíved melegére.

Mennyire vágytam rá, hogy tudj még szépnek látni,

legyen türelmed sajgó- lelkemet kivárni,

kínzó sebeimre törődéssel felelj,

bántó szavak helyett vidámságig ölelj.

Mennyire vágytam rá, hogy észrevegyed végre,

éppúgy vágyakozom érdeklődésedre,

ahogy a sok hitvány, akit megtiszteltél,

akiket a semmiért is magadhoz emeltél.

Hányszor tépett vérző, rút sebeket rajtam,

ha dicsérő szavaid más gyermeknek adtad,

lehoztam érted fénylő csillagokat,

szereteted mégis másnak osztogattad.

Emlékszem még apró, sovány gyerek voltam,

mikor bánatomat füledbe suttogtam,

kapaszkodtam beléd a sötét éjszakában,

ahogy a haldokló a remény sugarába.

De ahogy sohasem, nem vettél komolyan,

 párnádra áradó patakot zokogtam,

elutasításod  újabb tőr volt kis szívembe,

a fájdalom mélyemben így lett eltemetve.

S mikor az az ember, úgy arcomba vágott,

 besötétítette a fénylő világot,

szemlesütve tűrted, hogy gyermekedet bántsák,

minden apróságért bátran megalázzák.

Elmesélték nekem, hogy a Biblia körben,

felzokogtál fájón, csúnyán összetörten,

tudtad szíved mélyén nem ezt érdemeltem,

ki minden körülményben feletted őrködtem.

Mária,mint anya, igaz érző szíve,

mindvégig kitartó szívmarkoló hite,

megtörte hát benned a tagadás átkát,

megláttad bennem a régi kisleánykát.

Szeretetem örök, halálomig áldlak,

elfogadlak meg nem valósuló, ígért boldogságnak,

mindaddig míg nem rest dobogni a szívem,

neked őrzöm hűen gyermek szeretetem.