Te és én...

Szerettél-szerettelek.

Talmi fények nyomán,

egyedül sétáltál

az éjsötétben

lelked titkaival.

Rád talált,

kiszolgáltatottan,

elesetten,

remegő kezed méreggel

rakta tele.

Akkor nem te voltál már.

Az örök hazug, a kísértő,

a lelkek megrontója,

lecsapott.

Sötét fátylat vont szemeid elé,

hazugságot súgott a füleidbe,

te pedig hittél neki.

Erőtlenül rogytál

karjaiba,

s ő pofátlan kacagott

gyengeségeden.

De nem győzött le Téged,

mert

lelked aranyfonalának

sosem volt ura.

Mögötted ott állt Ő,

a Bárány.

Sebzett szíved magához ölelte.

Minden bűnétől

megtisztulva

magához vette,

és kincsként őrzi,

amíg...

Te és én,

újra nevetve,

megkönnyebbülve

kézen fogva

végre

haza megyünk.